Szótlan, illedelmes, a szüleinek sokat segítő, kifejezetten ügyes kezű gyereknek ismerték a bizeiek azt a kaposvári gimnazistát, aki barátjával meggyilkolta egyik osztálytársát. A Marcalihoz tartozó faluban valamilyen galerit vagy szektát gyanítanak az eset hátterében.

Útfelújítók? – kérdezi az útszéli meggyfa alatt ücsörgő idős férfi, amikor kiszállunk a kocsiból. – Minek ide szélesebb út, így is lassan összedőlnek a házak – hergeli fel magát.
Bizén valóban elképesztő a forgalom, még a kamionok is csak hetvenre lassítanak a központban, ám minket ezúttal nem a forgalomszámlálás és a 68-as út tervezett kiszélesítése-megerősítése hozott a Marcalihoz tartozó faluba. Mely az elmúlt héten országos ismertségre tett szert: ide valósi ugyanis a kaposvári Táncsics gimnáziumban tanuló egyik fiú, aki társával megölte osztálytársát. A szörnyűséges eset óta az újságírók még az útépítőknél is gyakoribb vendégek lettek a faluban, mely szinte minden nap szerepel valamelyik médiumban.

– Még az a szerencse, hogy a legtöbbször Marcalit emlegetik, hiszen közigazgatásilag hozzá tartozunk – bukik ki a mellette elzúgó kamionokkal és a tűző nappal mit sem törődve az árokparton füvet nyíró asszonyból. – Persze ez mellékes; rettenetes, egy ilyen eset kellett, hogy felkerüljünk a térképre.
Az autóforgalomtól eltekintve csendes, békés település életét alapjaiban forgatta fel a hír: a felső faluból Kaposvárra gimnáziumba került Misi gyerek gyilkolt.

– Hihetetlen, hogy ilyet tett – csóválja a fejét a templom melletti, egykor a boltnak és a postának otthont adó épület – a felszabadulás tizedik évfordulójára építette Bize és Kelevíz község tanácsa – előtt Károly János. – Tisztességtudó, szótlan gyerek volt, jó tanuló, sokra vihette volna. Biztos vagyok benne, hogy rossz társaságba keveredett: beszippantotta valami kaposi galeri, s onnantól már nem volt megállás.
– Itthol' nem így viselkedett – mondja két kerítéssel arrébb, a ránk fenekedő ebet egy remekbeszabott oldalba rúgással odébb terelő másik idősödő férfi. – Jó gyerek volt a Misi, szerintem beszippantotta és elbolondította valami szekta. Magától így nem változik meg senki.

S Bizén tényleg úgy emlékszik mindenki a tizenhét éves fiúra, mint aki a légynek sem tudott ártani. Szótlan, illedelmes, a szüleinek sokat segítő, kifejezetten ügyes kezű gyerekről beszélnek az idegenek láttán a kerítéshez óvatoskodó, gyakran a kertkapuba álló helybéliek, ám az általánosságoknál többet senki sem tud – vagy akar – mondani. Abban viszont egyetértenek, hogy a rendőrség által nyilvánosságra hozott indokoknál több kellett a gyilkossághoz, a fiúknak biztosan volt valami közös titkuk. Ennél többet aztán tényleg senki sem mond: ha többre vágyunk, menjünk a felsőfaluba, ott laknak a szülők, arra talán a szomszédok is beszédesebbek.

A szülőknél mindenképpen. Az ominózus portát könnyedén megtaláljuk, a felirat szerint 2001-ben szépen faragott székely kaput nehéz lenne eltéveszteni. Az udvaron hatalmas farakás, mellette ősöreg Trabant, egy utánfutó, hátrébb szalmaboglya. A postaládában néhány reklámújság, az ablakokban muskátlik, a virágágyban rózsatövek virítanak, egyéb életnek azonban semmi nyoma. Illetve egy borzas, földszintes kutya baktat elő a ház mögül, majd némi tétovázás után hangos ugatásba kezd, ám egyszer csak elhallgat, s visszasiet a fedezékbe. Láthatóan valaki visszahívja, az árnyékát is észrevesszük, ám hiába köszöngetünk hangosan, senki sem jelentkezik.

– Az anya rajzolta a kapu motívumait, az apa pedig, aki anno Erdélyből jött át, kifaragta – int a porta felé egy néhány házzal arrébb a járdát sepregető asszony. – Nagyon megviselte őket az eset – teszi hozzá. – Eddig is csendes, visszahúzódó emberek voltak, ám két hete szerintem senkivel sem kommunikálnak. Az anya tört meg jobban, nagyon odavan, az apa jobban tartja magát, annak ellenére, hogy korábban több infarktusa is volt már. Csakhogy őt lekötik az állatok: mindig itthon dolgozott, amióta ideköltöztek.
Utóbbinak lehet vagy másfél évtizede, Misi még kisgyerek volt, innen hordta óvodába az anyja, majd együtt mentek nap mint nap a marcali általános iskolába is.
– A buszon sokat beszélgettünk annak idején – folytatja a seprűs asszony –, a gyerek sem tűnt furcsának. Szegény emberek, mit tehetnek róla, hogy ilyet tett a fiúk. Ott él a gyerek hatvan kilométerre a városban, semmilyen hatással nem lehetnek rá. Nekik csak a következmények jutnak, melyeket sohasem tudnak majd feldolgozni. És ez a legszörnyűbb: három családnak végérvényesen kettétört az élete. Mert nemcsak a nagyatádi fiú szülei veszítettek el mindent...

sonline.hu